Felsőbbrendű ÉN

Felsőbbrendű ÉN

Tartalomjegyzék

BEVEZETÉS

Az az ember, aki azt a feladatot vállalta magára, hogy mélyebb gondolatait az olvasókkal közölje és mindenekelőtt bevezesse őket a tudás egyes olyan területeire, a tapasztalás olyan formáiba és a tudat bizonyos állapotaiba, amelyek a mindennapisá­gon felülemelkednek - ezt csak a feladata iránt való teljes odaadással teheti meg, ha valóban a szívekhez akar elérni és nem csupán fehér lapokat óhajt szavakkal telefir-kálni. Miután erről a szembeszökő igazságról már esztendők óta tökéletesen meg voltam győződve, mindaddig visszariadtam első könyvemnek, „A titkos ösvény "-nek megírásától, míg olyan belső kényszer nem lépett fel, amelyet már nem tudtam és nem is akartam elhárítani. Különböző személyek írásban és szóban felkértek olyan könyv megírására, amely pontos utasításokat adjon a szellemi elmélyedés művésze­téhez. Tudták ugyanis, hogy tanultam egyet-mást ebből a művészetből, részben sok­éves gyakorlatok segítségével, részben pedig, mialatt keleti vándorlásaim során ide­iglenesen mint tanuló tartózkodtam különböző bölcseknél, akik a tudás e területének ismert beavatottjai. Újra és újra vonakodtam ezt a kérést teljesíteni, és minél inkább szorongattak, annál keményebben és önfejűbben húzódtam vissza magamválasztotta elutasító magatartásomba. Ennek a vonakodásnak okai tisztán személyesek voltak - a leglényegesebb közöttük valami - olykor csaknem irtózattá erősödő - attól a lehető­ségtől való cinikus idegenkedés volt, hogy a tanítók, próféták vagy hitvallók osztá­lyába sorozzanak. Amikor végül mégis engedtem és rá hagytam venni magamat, hogy tollat vegyek a kezembe és megírjam az említett könyvet, ez - mint mondtam - olyan hatalom parancsára történt, akinek nem tagadhattam meg az engedelmességet és aki­vel szemben személyes kívánságaimnak háttérbe kellett szorulniuk. Miután pedig már munkához láttam, személyes idegenkedésemet, amely eddig visszatartott, el­szántan félretoltam és megpróbáltam erős akarattal a magam elé tűzött feladatot a szolgálat szellemében megoldani.

„A titkos ösvény" megírása előtt álláspontom egyszerűen ez volt: „Itt van egy egzotikus technika, amely rajtam segített - felajánlom másoknak is, hátha nekik is segít - de nem óhajtom semmiféle módon terjeszteni. Ha akad valaki, aki ezeket a módszereket értékelni tudja, meg leszek elégedve - ha azonban senki sem akad, ami­att sem leszek boldogtalan. Egy szellemi kinyilatkoztatás sikeres védelmezésének babérjai - amennyiben nyilvánosságot és követőket, levelezést és látogatásokat je­lentenek - éppoly kevéssé kívánatosak számomra, mint a vértanúság tövisei. De ha a vallásalapítónak ezekre a babérjaira nem áhítozom, éppoly kevéssé vágyom a tövis­koronára, mely az eretnek úttörő osztályrésze. Nem akarok a világtól egyebet, csak hogy vándorlásaimnak, írásaimnak és szemlélődéseimnek adhassam át magam."

Ócska igazság, hogy senki sem próféta a maga hazájában és ehhez hozzá kelle­ne fűzni: „a maga idejében" - miután azonban olyasvalaki vagyok, aki az egész vilá­got hazájának tekinti, mind mostanáig nem panaszkodhatom ilyen bánásmód miatt, mert elég szerencsés voltam ahhoz, hogy még a magam idejében és a nyilvánossággal szemben érzett velem született ellenszenvem mellett is, némi megbecsülésre tehessek szert. „A titkos ösvény" megírásakor fennállott helyzetet azért említem itt, mert külö­nösen hasonlít a jelenlegi könyvem megírása előttihez. Azok az emberek, akik elol­vasták azt a kis könyvet és látszólag hasznukra is volt, elkezdték sürgetni a benne foglalt tanítás továbbfejlesztését - olyan könyvet kértek, amely ugyanezt a tárgyat pontosabb részletességgel dolgozná fel. Újra és újra felvetettek bizonyos kérdéseket, amelyek „A titkos ösvény" gyakorlatai és tanának elsajátítását célzó erőfeszítései közben merültek fel az olvasóban. Ráeszméltem továbbá, hogy különböző olvasók látszólag újra meg újra ugyanazokat a kérdéseket teszik fel és ugyanazokkal a prob­lémákkal találkoznak, mégpedig olyan mértékben, hogy csakhamar be kellett látnom: nyilván valóságos szükséglet egy nagyobb munka, amely ezzel a tárggyal kimerítőb­ben foglalkozik. Végül pedig „A titkos ösvény" megírásánál mindössze az volt a szándékom, hogy vázlatszerűen fogalmazott bevezetést adjak az elmélyedésnek eh­hez a homályos és nem könnyen érthető lényegéhez, hogy jelezzem az utat, amelynek segítségével a tudat lappangó és az emberiség számára legértékesebb formái kifej-leszthetők. A gyakorlat számos pontját tudatosan mellőztem, nehogy a kezdőt meg­zavarjam - ugyanígy elhagytam azonban az elmélet számos pontját is, hogy az embe­rek egyenesen a tárgy középpontja felé fordulhassanak. Fontosnak tartottam az effajta leegyszerűsítést, mert tapasztalataim azt mutat­ták, hogy még azok az emberek is, akiket ez a tárgy érdekelt és tanulmányozták, nagy tévedésekben és félreértésekben leledzenek. Mennyivel inkább lesz ez majd így azoknál, akik első ízben és mint tökéletes újdonsággal kerülnek vele szembe! Ez volt az oka annak, hogy kezdetben csak körvonalakat adtam, amelyeknek az volt a fő céljuk, hogy magának az elmélyedésnek lényegét tisztázzák. Ekkor azonban megmutatkozott a szükségessége egy tökéletesebb műnek, amely „A titkos ösvény" csontvázszerű szerkezetét úgyszólván hússal-vérrel töltse meg és az út minden lépé­sét kimerítő elemzéssel kísérje azok javára, akik ezt az ösvényt eredményesen akarják járni, egyben pedig megmutassa, hogyan dolgozik anyagszerű Énünk isteni belső magja. Az ilyennemű könyv szükségességét állandóan hangoztatta egyéb könyveim olvasóitól kapott leveleknek egész áradata, amelyekben könyveim egyes kijelentései­nek további megvilágítását kérték, vagy jelzik, hogy az elmélkedés gyakorlásánál különböző nehézségekkel találkoztak és hogy problémáikat szerették volna megolda­ni. „A titkos ösvény" - mint előszavában hangoztattam - nyíl volt, amelyet találomra lőttem ki a levegőbe - a nyíl azonban a középpontba talált, és sikere talán bármilyen más írót arra késztetett volna, hogy tárgyát még jobban kiaknázza. Én azonban ismét vonakodtam, mert nemcsak tartottam tőle, hanem ezúttal határozottan tudtam is, hogy egy újabb ilyen munka a közvéleményben még biztosabban „szellemi tanítóvá" bélyegezne - olyan jelzéssel látna tehát el, ami valószínűleg örökre hozzám tapadna és aminek viselésétől annyira borzadtam, hogy már magára a gondolatra is hideg fu­tott végig a hátamon. Ezért továbbra is ellenálltam olvasóim kívánságainak és barátaim buzdításainak s csökönyösen megmaradtam a magam előzetesen elfoglalt állás­pontján. Vonakodtam attól, hogy holmi piedesztálra állítsanak és „szellemi tanítónak" kiáltsanak ki, amely megjelölésről biztosan tudtam, hogy ennek alapján mindenki azonnal egy bizonyos típussal hoz majd kapcsolatba. Valahányszor ezt a kitételt rám alkalmazták, mindannyiszor cáfolni igyekeztem, mert tisztán láttam, hogy a megje­lölés elfogadása egyszer s mindenkorra a vallásalapítók lenézett osztályába sorolna. Azt akartam, hogy annak tartsanak, ami vagyok: semmi másnak, mint normális em­bernek, akinek van ugyan valamiféle abnormális érdeklődési köre, aki azonban nor­mális életet él és nem tart számot semmiféle fensőbbségre. Hangsúlyozni kívántam, amit már másutt is kifejtettem, hogy az embereket nem tanítani óhajtom, csak meg akarom mutatni nekik, hogyan fordíthatják befelé gon­dolkodásukat s hogyan építhetnek fel ily módon olyan belső életet, amely módot nyújt nekik arra, hogy állandó kapcsolatban álljanak a szellem birodalmával, miköz­ben egyidejűleg a külső világ vásárterein és közlekedési útjain is folytathatják nor­mális tevékenységüket. Nem óhajtottam tanítványokat - ellenkezőleg, azt akartam, hogy az embereket belső irányítójuk felfedezéséhez, a mindenható Emberfeletti Én­hez kalauzoljam és ezzel nem valami személy, vagy önmagukon kívül lévő bálvány, hanem a saját szívükben lakozó igazi magasabb szellem tanítványaivá tegyem. Mindazonáltal hadd valljam be, hogy „A titkos ösvény" megírása örömmel töl­tött el, mert reméltem, hogy a könyv segítségére lesz az embereknek, noha alapvető elgondolása tulajdonképpen az önmaguk vizsgálatára irányuló felszólítás volt. Előre láttam, hogy szívük szerint való lesz, ha e nyugtalan világban belső békét és önural­mat találnak. Ennek a kis könyvnek eszméi azután megjárták az egész világot és a társadalom legkülönbözőbb osztályaihoz is eljutottak. Sokan kijelentették, hogy elol­vasása fordulópontot jelentett életükben és képessé tette őket arra, hogy nagyobb bá­torsággal és tisztább megértéssel álljanak szembe a léttel. Megkíséreltem az elmélye­dés és annak indiai megfelelője: a jóga egész tárgykörét kihámozni az őt körülvevő titokzatosságból, teológiai homályból és szükségtelen bonyodalmakból. Úgy, hogy végül valóságos örömet éreztem, amiért mégis engedelmeskedtem a könyv megírásá­ra irányuló ösztönzésnek. A címét (The Secret Path) hatásvadászónak és pontatlannak ítélték. Válaszom erre az, hogy én a szellemi fejlődésnek egy meghatározott útját írtam le, amely a mai világ számára legnagyobb részben elveszett és amelyet a régi világban is csak ki­mondott szó útján és csak felavatott tanítványok előtt, titkon és személyesen tanítottak. Ennek bizonyítékául néhány idézetet sorolok fel azoknak az írásaiból, akik ugya­nezen az ösvényen, vagy annak valamelyik elágazásán haladtak. Az első idézet Tibetből származik és több mint hétszáz esztendős: „Ha ráléptek a titkos ösvényre, azt találjátok, hogy az a legrövidebb" - mondja a jógi-szabályok himnusza, amely a „Jecsun Kahlbum"-ban, vagyis Milarepának, a középkori jógik leghíresebbikének életrajzában maradt fenn. A másik egy még lefordítatlan tamil-nyelvű könyvből, „A szent tamil iratok" -ból való, és szerzője, Tirumoolar egy sok száz esztendővel ezelőtt élt látnok. Ez így hangzik: „Azok, kik ezt a titkos utat tanulmányozzák, ráeszmélnek, hogy az egyéni lélek az isteni Én és semmi más." A harmadik idézet Dél-Indiából ered és már a mi korunkból való. Ebben a könyvben, amelynek címe „A kutatás katekizmusa" és amelynek angol fordítása még nem jelent meg, az Arunacsala-dombok híres Maharichije írja: „Az abszolút megismerésnek ez a módszere, mint a szív titkos útja ismeretes. Mit kell erről még többet mondani? Az embernek ezt közvetlen szemlélet útján kell átélnie. " A fentiekben megkíséreltem megvilágítani „A titkos ösvény" közrebocsátásá­nak bizonyos körülményeit és azokkal szemben elfoglalt személyes magatartásomat. A pillanat tehát kedvező arra, hogy visszapillantást vessek többi könyveimre is és mintegy szemlét tartsak fölöttük, miközben megemlékezem keletkezésükről, tárgyukról és eredményeikről. Ez az utazás azért is szükséges, mert mindegyikük teljesen független a másiktól, mindegyikük külön osztályt alkot, és mert természetükre vonat­kozó nagy félreértésekre és szerzőjüket illető bírálatokra adtak alkalmat. A sorozatot „India titkai"1 nyitja meg. Örültem, amikor ebben a könyvben al­kalmam nyílt megmutatni, hogy Indiának - ennek az országnak, amely sokkal jobb bánásmódot érdemelne, mint amilyen általában időszerű beszélgetésekben és írások­ban osztályrészül jut - még vannak olyan értékei, amelyek meghaladják jó néhány Indiával foglalkozó újabb író látókörét. Mi napnyugatiak joggal hivalkodunk világunk külső eredményeivel - de kissé nyugtalanná válunk, ha valami félmeztelen fakírról hallunk, aki olyan dolgot visz végbe, melyet mi sem utánozni, sem megérteni nem tudunk. Az ilyesmi még mindig elég gyakran megesik ahhoz, hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy a Szuez­csatornától keletre fekvő országokban vannak még ősrégi titkok és van egy tiszteletreméltó tudomány s hogy ezeknek a tarka országoknak lakói egyáltalán nem olyan szellemi sötétségben élő pogányok, mint amilyeneknek közülünk néhányan még mindig tartják őket. Ezeket a jógi-kat, mint álmodozó rajongókat írják le, akik elka­nyarodtak az emberiség szokott útjairól, hogy különleges búvóhelyeik, kopár bar­langjaik, magányos hegyeik és áthatolhatatlan erdőik mélyén húzzák meg magukat. De ezek előtt tiszta cél lebeg és nem kisebb feladatot tűztek maguk elé, mint azt, hogy tökéletes és hihetetlen erővel tudjanak uralkodni testük törékeny földi hüvelyén. Ennek a célnak elérésére hagyományaikban lefektetett kemény és igényes fegyelmet gyakorolnak. Ha manapság a nagyközönség főleg csalókkal, szélhámosokkal és mun­kakerülő csavargókkal találkozik, akik másokkal is, önmagukkal is azt szeretnék el­hitetni, hogy jógi-k - ez nem erőtleníti meg sem hagyományaik igazságát, sem ezek legkitűnőbb képviselőinek igaz voltát. Amikor Macaulay Indiába érkezett, hogy helyet foglaljon a kormányban és egy nevelési rendszer tervét dolgozza ki, a papírkosárba dobta ezt az egész tudományt és idegenkedve jegyezte meg, hogy az nem más, mint éretlen gyerekeskedés és babonás képzelődések siralmas gyűjteménye. Teljesen igaza lett volna? Mindenesetre kétel­kedtem ítéletében és hozzáláttam, hogy a dolgokat magam vizsgáljam meg. Remélem, hogy horoszkópom uralkodó planétája az igazság, mert ennek paran­csára hajóztam át távoli tengereken és ennek felszólítására hajítottam el magamtól sokesztendős becsvágyó munkám csábító gyümölcseit. Feszült lelkiállapotban utaz­tam, kutatásomat értékes jógi-kra összpontosítottam és alapos vizsgálat alá vettem magatartásukat. Egyetlen másodpercet sem vesztegettem az Indiában élő európaiak társadalmi életének sivár és merev szabályaira és szokásaira. Nem szándékoztam tánccal és ivással tölteni az időt. Az a mohó vágy, hogy az indiai élet felszíne alatt mélyebb titkok után kutassak, démonként üldözött. Utamat ebben az idegen országban látszólag a sors különös kegye egyengette, és mindenféle fajta furcsa emberrel és érdekes kalanddal kerültem kapcsolatba. Itt vol­tak a jóga vándorapostolai: fakírok, akik úgy hatottak, mint galvanizált múmiák: eszmék hajtotta bölcsészek, akik mintegy „transzban" szemlélték önmagukat; az em­beri társadalom kóborló élősdiei és álszent csavargói, hosszú, torzonborz hajú és ha­muval bekent testű félőrültek, akik hátborzongatóan meredtek rám; de voltak világot megvető, nőt és bort kerülő szentek is, akik őszintén szentelték magukat a Nagy Szellem kutatásának - a legtarkabarkábban keveredett embertömeg, melyet valaha csak láttam - és végül itt-ott egy-egy ritka, csakugyan normálisan élő bölcs, aki ösz-szefont kezekkel és jóságos szavakkal üdvözölt, aki olyan bizalmat mutatott irá­nyomban, amilyen a Keleten az idegennek nem egykönnyen jut osztályrészéül, és olyan végső igazságokat közölt velem, amelyek túlságosan magasrendűek egy közön­séges könyv lapjai számára. Váltakozva hullámzó életet éltem, egyik héten egy maharadzsa államminiszte­rével ebédeltem, a másik héten koldusszegény és hazátlan szent emberekhez csatla­koztam. Minden nap el voltam készülve, hogy valami váratlanban lesz részem, vagy hogy a falu utcájának legközelebbi sarkán valami új bonyodalomba keveredem. Talán helyes lesz itt felelnem egy gyakran feltett kérdésre és elismernem, hogy a híres „kötéltrükköt" sohasem láttam. Bár széltében-hosszában bebarangoltam egész Indiát, nem láttam egyetlen fakírt sem, aki képes vagy hajlandó lett volna ezt az állí­tólagos csodát véghezvinni. Hogy azonban ez valamikor (és még nem sokkal ezelőtt is) megtörtént, arra annyi meggyőző és oly hiteles bizonyíték van, hogy nyílt eszű ember kénytelen elfogadni. Ha azonban magáról a mutatványról nem is szolgálhatok tudósítással, visszaadhatom egyik tanítómesteremnek, India egyik legnagyobb élő szellemének magyarázatát, aki ifjú korában maga látott hasonló csodatételt. Határo­zottan állította, hogy amennyiben nem puszta bűvészmutatványról volt szó, bizonyára hipnotikus műveletnek, tehát olyan hatásnak volt tanúja, amelyet a hatalmasabb szellem a gyöngébb tömegre gyakorol. Az, hogy ilyen fényképfelvételen sehol sem látható a kötélen felkúszó ifjú, elég meggyőző bizonyítéka ennek a megállapításnak. Azt az ellenvetést viszont, hogy ötszáz ember egy tömegben nem válhatik a tömegszuggeszció áldozatává, tanítómesterem annak az elvnek az alapján utasította el, hogy ötszáz gyöngébb szellem mindig is engedelmeskedni fog egyetlen erősebb­nek, vagy mennyiségtanilag kifejezve: ötszázszor 0 változatlanul 0 marad. Ennek a megfeszített vizsgálódásnak során sok mindent tanultam, és noha a hőmérő egyes napokon olyan könyörtelenül emelkedett, hogy a lázadozó izmok nem voltak rávehetők rendes tevékenységük teljesítésére, továbbra is azon voltam, hogy elválasszam a tudományt a babonától, a bölcsességet az ostobaságtól és a valóságot a költészettől. Most aztán megértem, hogy ha India tudáskincsét nem úgy fognánk fel, mint amely a napnyugati tudományokkal és vallásokkal ellentétes, hanem olyannak, mint amely mind a kettőt szolgálja, az így nyert többlet csak jobbakká és bölcsebbek­ké tehetne bennünket. Egy mohamedán fakír, akivel véletlenül akadtam össze, álmodozva jósolta meg, ahogy keresztberakott lábakkal és összefont karokkal ült a gyékényén: „Hosszú ira­tokat fogsz szerkeszteni osztályom emberei közt átélt élményeidről és azokat nyom­tatott könyvekbe foglalod, hogy a nyugati népek elolvashassák. Elmondod majd a Sahiboknak életedet azok között, akik megvetik őket és szavaidnak az lesz a követ­kezménye, hogy szellemük csodálkozni fog." - Ő volt az „India titkai" című köny­vem tulajdonképpeni sugalmazója, mert ő adta azt az ötletet, hogy másokkal is kö­zöljem, amit addig csak magánügyemnek tekintettem. Ettől kezdve gondosabb jegy­zeteket készítettem. És itt hozzáfűzhetem azt is, hogy sok olyan emberrel találkoztam, akikről írni sem helyem, sem kedvem nem volt. Ebben a könyvben csak egy kutatás történetét igyekeztem adni és csak azokra a személyekre és mellékesemé­nyekre akartam kiterjeszkedni, akik és amelyek ezzel a vizsgálódással összefüggés­ben voltak. Új szemlélettel tértem vissza a Keletről. Misztikus tapasztalataim elvégezték a műtétet lelkem szürke hályogán és sok betegségtől gyógyították meg szememet. A modern társadalmat nem láttam többé dicsőséges civilizációnak, hanem alvó lelkek szomorú katakombájának. Ne értsenek félre. Nem akarok hírverője lenni sem a jógá­nak, sem bármiféle más „izmusnak" vagy kultusznak - csak fel szeretném kelteni a figyelmet a Keleten található néhány értékes gondolat iránt. Azok közé sem tartozom, akik a Kelet úgynevezett „szellemiségét" dicsőítik, hogy ezzel a nyugati materializ­must becsméreljék. Az ilyen összehasonlítások botorak és pontatlanok. A szentség önmagunkban van, nem pedig bolygónknak valamely pontján. Mégis, kétségtelen, hogy Ázsia és Afrika magas koruk és nyugodt életmódjuk folytán időt találtak arra, hogy mély szellemi, lelki és anyagi jellegű titkokat fedezzenek fel és olyan bölcses­séget, amely véleményem szerint bizonyos tekintetben mégis értékes számunkra. Ezeknek a titkoknak és ennek a bölcseletnek nyomára jönni ma már a legnagyobb nehézségekbe ütközik, mert ismerőik száma az idők folyamán néhány Rejtve Élőre zsugorodott össze - de ezek élnek és megtalálhatók. India megőrizte múltjából a szellemi gondolkodásnak egy ősi örökségét, amely mélységben utolérhetetlen és terjedelmében egészen egyedülálló. A fiatal indiaiaknak számot kellene tartaniuk erre az örökségre és ki kellene belőle bányászniuk, ami ben­ne értékes s a mai időkre és szükségleteire alkalmazható. Nem szabadna sem a nyu­gati kételkedéstől visszariadniuk, sem a modern materializmusban megromlaniuk, sem vallási villongásban elbutulniuk, hanem legjobb gondolkodóikat kellene veze­tőikül választaniuk. Indiában a miszticizmus is képviselve van és a Maharishi titokzatos személyé­ben nyert legmagasabb megtestesülést. Európa középkori vallásos misztikusaitól el-ütően az ő miszticizmusa nagyon is racionális irányba fordult. Valóban az ő alakja könyvem legkiemelkedőbb figurája, és így méltányos, hogy személyének és környe­zetének jellemzése olyan nagy helyet foglalt el benne. Környezete hét esztendővel ezelőtt történt első látogatásom óta sokban meg­változott és már nem vonz többé. A Maharishi azonban maradt, aki volt: tisztelt és szeretett mesterem.

Weboldalunk süti (cookie) fájlokat használ. Ezeket a fájlokat az Ön gépén tárolja a rendszer. A cookie-k személyek azonosítására, látogatási szokásaik követésére nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába.