Amíg nem késő

Mond, hogy szeretlek amíg nem késõ!

Egy levél, amely idõben jöhet!

------------------------
Drága Barátom!
Sok gyerek megtapasztalja a csonka család lelki borzalmait, ami a családi közösség felbomlása, a válás eredménye.

Nálam, 15 éves koromban történt mindez, és elég vegyes érzelmeket keltettek bennem azok az évek. Egy biztos, számomra ott és akkor ért véget a gyerekkor! Egyik pillanatról a másikra váltam felnõtté! S azt hiszem boldogtalan is egyben, mert soha többet nem voltunk azok, akik a válás elõtt. Már nem tudtam önfeledten birkózni az apukámmal, nem volt finom húsleves illat többé! Nem voltak nõi szeszélyes illatok (ez a gyermekkorom egy finom süteménye). Anyukám soha többé nem hozta a krémes tálat, amit mindig kinyalhattam!
Nem láthattam többé félelem nélkül anyámat, düh és bosszú lihegés nélkül pedig az apukámat. Én pedig haragudtam rájuk, mert nem tudtam kinek van igaza, na meg Õk ölték le gyermekkorom, tettek gyökértelenné, egyben földönfutóvá, amit csak az oldott egy kicsit, hogy kettõjük közé kerülve szabadnak éreztem magam, nem parancsolt senki! Olyan volt ez a szabadság, mint amikor a kiscsikónak hírtelen eltûnnek a szülei, aki aztán száguldhat a pusztába minden megkötés a karám nélkül, de az est leszálltával, ott maradt az egyedüllét, a magány, sötétség, félelem. A meleg fészek helyett, ledõlhet a hideg puszta földre, félve rettegve a sötéttõl, a legkisebb zörejtõl!

Számomra eltûnt a gyermekkor, serdülõként felnõtté váltam, kimaradtak az önfeledt évek, helyette jött az egyedüllét, a magány, a védtelenség, ami egy életre békétlenné tette a lelkem, érzékeny fehérfoltként világít bennem ez a dolog a mai napig is.

Persze azóta már átértékelõdtek bizonyos helyzetek, s azt gondolom, a válás kérdésébe a gyerek szempontjából a leghitelesebben tudok beszélni, így szeretettel ajánlom Neked is, egy Barátomhoz írt emlékezésem:
-------------------
Kedves ......!
Engedd meg, hogy segítsek az apai érzéseid átértékelésében. Amennyiben elolvasod történetem, bizonyára sok minden változik majd életedben. Független attól, hogy mennyire mérgesedett, vagy hidegült el viszonyotok Édesapáddal. Emlékeim, élettapasztalatom legyen számodra segítõ szó, mert még Neked nem késõ!

Én az apukám nem szerettem kiskoromban. Mindez azért is lehetett, mert neki a nõvérem volt a kedvence, én pedig csak úgy elvoltam! Ha almát hozott haza, természetesen mindig én kaptam a kisebbet. Meg különben is annyira rossz gyerek voltam, hogy hetente kétszer kapta a sorstól azt az apai feladatot, hogy rosszaságaimért megverjen!
Anyuval valamiért rosszul éltek, majd pontosan nem emlékszem mikor, de inni kezdett. Eleinte még kevesebbet, azt is a házilag fõzött pálinkából, de késõbb már jött a kocsma és ekkor már sokat ivott. Egy kisváros szélén, amolyan falusias környezetben születtem, és éltem. Ezáltal mindenki ismert mindenkit, és ebbõl adódóan meg is szólták egymást az emberek. Aput az alkohol miatt! Aki közel két méter, és 100 kilós ember volt, én 12 éves lehettem, és 35 kiló. Ha nem ivott, õ volt a legmegbecsültebb és legügyesebb ember az utcában! Lakatos volt, mindenki hozzá hozta az edényeket foltozni, a tûzhelyet javítani. Sokan irigykedtek rá, köztük egy Füzi nevû ember, aki a kocsma és a házunk közötti szakaszon lakott. A legizgalmasabb foglalatossága az volt, hogy a kerítés mögül leskelõdve tudjon mindenrõl, ezért órák hosszat ált a kerítése mögött úgy, hogy csak a feje látszott! Így aztán másnap reggel a gyárban, ahol együtt dolgoztak, apukám folyamatos ugratásoknak volt kitéve az elõzõ esti ivása miatt. Jól leitatták, aztán röhögtek rajta az emberek. Egy nap, amikor délután a boltba kenyérért sorba álltam, elõttem két kocsma töltelék cimborája éppen róla beszélgetett, közben nagyokat röhögtek!
Borzasztó megalázó érzés volt, ezért kiálltam a sorból, s megvártam amíg elmennek! Hazafelé szégyentõl és apám iránti sajnálatomban majdnem sírtam! Kocsma elé érve, láttam, már ott van apám biciklije. Magas alakja kiemelkedett a többiek közül, így a támolygásából lehetett látni, hogy a gyárból hazafelé az elõzõ két kocsmát is útba ejtette! Észre vett Õ is. A sokadik fröccs után már nagyokat pislogott. Ilyenkor kedvességbõl "Suvernyáknak" szólított, na meg mint aki jóvá akarja tenni a dolgokat, azonnal hatalmas léptekkel a pult felé indult és belemarkolt a gránit kockába, ami amolyan nugát apró csoki kocka volt. Odalépve hozzám, zsebembe tuszkolta azokat, rettenetesen büdös borgõzös puszi kíséretében, miközben mindkettõnkre lötyögtette azt a savanyú szódás levet.
Kértem, jöjjön haza mielõtt berúgna! Még egyet hamar lehörpintett, meg még egyet!
Nagyon tántorgott, alig tudott járni. Büszke akartam lenni, ezért sietettem, hogy induljunk már, mielõtt teljesen eléri a bor hatása, mert ilyenkor általában leült a kocsma lépcsõjére és kezében a pohárral, bólogatott néhány percet, miközben a barátok égõ cigarettát raktak az ujjai közé, ami végig égve megégette a kezét, mire Õ szentségelt, a többiek akik körül állták, nagy derültségére! Fogtam hát a biciklit, Õt pedig kértem, hogy kapaszkodjon a nyeregbe! Ment is minden rendben egy darabig, de amikor Füzi elé értünk, aki már a szokásos posztján állt, megbillentünk, és a biciklin át, a csalánnal benõtt árokba zuhantunk. Füzi meg ott röhögött a kerítés mögött, de nem jött ki segíteni. Az Apukám beverte valami árokalján levõ kõbe a fejét, ami csúnyán vérezni kezdett, engem meg a csalán csipkedett meg úgy, hogy a fejem búbjától a talpamig égett mindenem! Apu fájdalmában rögtön kijózanodott, én meg sírtam a szégyentõl és a viszketéstõl! Menekültem volna az árokból, de a magam 35 kilóját, még vagy kétszer visszarántotta az a hatalmas tehetetlen test! Végül mocskosan, véresen, megalázottan, zsebkendõmmel az apám fején álltunk az árok parton, várva, hogy ismét elinduljunk! Azt sem bántam volna, ha ott azonnal meghalok. Testem lángolt a csalántól, lelkem sírt a megsemmisüléstõl, s könnyeim közt homályosan látott egész világot gyûlöltem, benne a Füzit, a kocsma elõtt most is röhögõ embereket!
Végül haza értünk apámmal, aki az eset után már nem vert meg többé semmiért! Azt hiszem valami eltört mindünkben. Ma is folynak a könnyeim, amikor lelkemben felidézem ezeket az emlékeket. Aztán néhány év múlva szüleim elváltak, Anyám összeállt egy fiatalabb férfival, akit soha nem tudtam elfogadni! Apu Pestre költözött, ahol többé egy kortyot nem ivott! A vidéki kisvárosban magamra maradva, talpra álltam szüleim nélkül. Ha Apukámmal találkoztunk, udvariasan hallgattunk a múltról. Közben megnõsültem, gyermekem lett, s ha felmentünk meglátogatni feleségemmel és kislányommal, akkor nagyon megszeretgette az unokáját, de soha nem tudott felszabadult lenni. Aztán amikor indultunk haza, kiállt a járda szélére, ahogy távolodtunk, úgy lelépett az útra és ott maradt addig, amíg kikanyarodtam a fõútra. Egyszer ott felejtettem valamit és visszafordultam. Még az utcán állt, a kerítésre felszaladt örökzöldet piszkálta, amikor megálltunk a ház elõtt. A hangra megfordult, csupa vér és könny volt a szeme! Sírt! Rám nézett, és hosszan ölelt. Éreztem vállamon a könnyeit, majd eltolt egy kicsit magától, és összeszorított szájjal bólogatott rám. Nem szólt semmit. Nem tudta kimondani, hogy szeretlek fiam! De ekkor tudtam meg, hogy ezt érzi, kimondatlan szavak nélkül. Mi férfiak, nehezen tudjuk kifejezni érzéseinket! Egy hét telt el, terveztem, hogy felmegyek hozzá és csak mi ketten beszélgetünk, kirekesztjük magunkból a múltat és végre újra büszkén s tisztán nézhetünk egymás szemébe. Ekkor jött a telefon, hogy menjek azonnal, mert Apu korházba került, mintha szélütést kapott volna. Nem tudom miként kerültem Pestre, a korház folyosón a Mama fogadott: - reggel óta csak vagdalódik, nem reagál semmire és senkivel. Nehéz leírni mit éreztem. Beléptem a korterembe, Apu mint aki kómában van, nyitott szemmel nézte az ajtót! Amikor meglátott, felsóhajtott, felém nyújtotta remegõ kezét, amit megfogtam és lassan leültem az ágyára. Arca kezdett kisimulni, megnyugodni. Nézett rám és erõtlenül szorította kezem! Egyszer csak mozgatni próbálta a száját és az arcizmainak mozgásán látszott, hogy valamit nagyon szeretne mondani. Keze alig érezhetõen megszorította a kezem. Verejtékezett a homloka, és miközben megtöröltem, kérdeztem: - szeretnél valamit mondani Édesapám? Mire aprókat bólintott fejével. Szerette volna mozgatni száját, de nem tudta. Próbáltuk kitalálni gondolatát, de Õ csak alig láthatóan nemet intett fejével. Látszott rajta a türelmetlenség, és az elkeseredettség, végül feladta és elfordította a fejét. Majd még egyszer próbálkozott, minden erejét összeszedve motyogni kezdett valamit. Nõvérem, akit magammal vittem Apuhoz, közelebb hajolt hozzá, és mondta, hogy az öreg valami pénzt magyaráz! Mire Õ lassan csóválta a fejét erre a megjegyzésre. Valamennyien elfáradtunk, ott ültem az ágyán, amikor egyszerûen rám bökött a kezével! Nem tudtam mit jelez, csak bökdösött mélán felém. Már mindent mondtam, mikor mélyen a szemembe nézett és várt. Szinte farkasszemet néztünk, amikor eszembe jutott egy gondolat és megkérdeztem:
- Apa, azt szeretnéd mondani, hogy szeretlek? S amint kimondtam ezt a szót, azonnal megnyugodott, kisimult az arca, és csak nézett, és nézett mereven! Folytak a könnyei az enyémmel együtt. Nem vette le rólam többet a tekintetét, fogta a kezem és csak szorította. Néztük egymást, szemeinken át némám beszélgettünk, a csalánról, a nugát kockákról, a nagy körtefánkról az udvarban. Meg hogy mindig is mennyire szeretett engem, csak soha nem tudta kimondani. Amire azt válaszoltam szememmel, hogy én is szeretlek Téged Édesapám. Aztán mintha mindketten arra gondoltunk volna, hogy ott az árok alján abból a rettenetesen kiszolgáltatott helyzetbõl a 35 kilómmal mindketten felemelkedtünk, s most itt ülünk két felnõtt ember, és most valamibõl nincs kiút! Ahogy ezt végig gondoltam, a könnyei férfiasan elálltak, a keze szorítása gyengülni kezdett. Tekintete a szemem közepén megállt! Éreztem, hogy már csak én fogom a kezét, de nem szóltam senkinek, csak ültem az ágyon. Éreztem, nincs többé, elment örökre.
Késõbb valaki azt mondta, megszakadt a szíve!
Nagy darab ember volt, mindig csak dolgozott, aggódott értem, ám soha nem tudta elmondani, csupán az utolsó pillanatban, amire mindig is szükségem lett volna, hogy valójában szeret engem!
Mi magunk is gyakran esünk ebbe a hibába, nehezen mondjuk ki azt a szót, hogy szeretlek!

Nem tudom mit adnák érte, ha ismét megsimogathatnám a kezét, és azt mondhatnám neki, Édesapám, én nagyon szeretlek Téged! Nem kell már nekem, sem alma, sem semmi más, csak még egyszer megölelhetnénk egymást, kimondva, hogy szeretlek!

Édesapám szeretlek, szükségem van Rád!